Az első koszorú.

   Nehéz megszólalni .......
   A plakátkiállítás anyaga negyedosztályú, színtiszta pártpropaganda, egyoldalúan elfogult, didaktikus, provinciális bazári hulladék. Pontosan a felét mondja ki az igazságnak - azt helyenként kimondja ! - a maga párt-dekoratőri színvonalán -, mintha az igazság másik oldaláról nem lehetne ugyanezeket elmondani, mert az nem ugyanilyen. Láttán olyan érzésem is támad ugyanakkor, mint amikor egy befáslizott és bebalzsamozott múmia hirtelen feléled, és ott folytatja ahol annak idején abbahagyta. Kisszerű politikai zsonglőrök, háttérből finanszírozott, hatalomszerző lövészárka ez - semmi köze a művészethez, vagy az inconnu autentikus szelleméhez - de a magyarsághoz való elkötelezettséghez sem. Pártkötelezettséghez annál inkább.
   Akad egy-két izgalmas grafikai kísérlet, ami megreked az ötlet szintjén, ami ott fagyott meg a "de jó ötlet, gyorsan összedobunk valamit erről számítógéppel" állapotában. Ezek általában a médiát neutrálisan céltáblának tekintő művek, kár, hogy ezeken is átüt a kisszerű, szubjektív, kapkodó politikai harc, pártszerű gondolattalansága. A többség vázlatnak talán elmegy ...

   Molnár Tamás, az inconnu csoport régi "nagy öregeje" ül a kiállítóteremben -, ősz haja csapzottan hátrafésülve -, a látogatók közül többen odalépnek hozzá, szót váltanak vele, s ő ülve beszélget velük. Tiszta, méltóságteljes, szinte fennséges látványt nyújt, tiszteletre méltó, barázdált ábrázatával.

   Megsajnálom.

   Tisztára olyan érzésem van, hogy itt nem a plakátok a kiállítási tárgy - mellesleg ezek nem is az ő művei - hanem maga Molnár Tamás. Ez egy múzeum, amelyben ő mint egykor nagyszerű és zseniális, ám mára elavult gépalkatrész méltóságteljesen ül fényesre vikszolt vitrinjében.
   Mint a jó öreg tiszteletre méltó nagypapa, akit kapkodva kitettek a napra.
   Hogy megmutassák: ő is velünk van !
   Jól mutat, így naplemente előtt.
   Fájdalmat és szeretetet érzek. Meg szánalmat, és irígységet.
   A nagy Magyar alföld, elhagyott tanyái jutnak eszembe róla. Körben a hatalmas pusztaság, a falak megroggyanva, a tető beszakadt, méteres gaz nőtte be az udvart, de a gerendák egy része még méltóságteljesen tartja a menyezetet. Mintha egykor itt élt emberek, irtózatosan mély hite élne bennük, dacolnak az elemekkel. Az elvadult kertben a szilvafák, még minden évben kivirágzanak és megtermik gyümölcsüket. Valaha itt emberek éltek, dolgoztak, serénykedtek, tisztára söpörték az udvart, fáradoztak, szerettek, megsimogatták gyermekeik fejét, hű kutyájuk boldogan sietve loholt eléjük ha hazatértek.
   Most senki sincs itt. Ezek az emberek eltűntek, felszívódtak, beolvadtak, meghaltak.
   De lehet, hogy gyilkos bújkál a romok között.
   Nemzethalál.
   Fájdalom.

   Ugyanez a szép, fanyar fájdalom kerít hatalmába, ahogyan Molnárt látom ott ülni. Mint a vak bányaló, akit hosszú évek kemény munkája után felhoznak a felszínre és elengednek a napsütötte, virágzó réten. De ő ebből már semmit sem lát. Vagy mint egy veterán rabszolga, aki attól boldog mert választhat, hogy a flotta melyik gályájára menjen evezősnek, s ettől azt hiszi, hogy ő döntheti el, merre menjen a hajó.
   Méltóságteljesen, ősz hajjal üldögél saját múzeumában.
   Megérdemli.

   És újra fájdalom. Megint nemzethalál jut eszembe.
Nemzethalál, melyet elhinni, elfogadni nem lehet, pedig talán már itt ül a küszöbön, és csendesen pipázgat. Ez a kiállítás nem vet gátat neki. Az a fal, melynek építőivel vállat vet, nem ezért épül, bármily aranyozott is zászlain a szózat, a menet valódi iránya más határt mutat. Molnár ezt nem látja, lelkesen üldögél önnön múzeumában - waterloonak hiszi e silány lövészárok gödrét.
   Szánalom.