Gyülekezési szabadság:
jog és politika

Kis János filozófus írása

Vagy még sincs? A rendőrség végül is az összes ügyben visszatáncolt. Február 15-én sor kerül arra a két demonstrációra, melynek betiltása a legnagyobb közfigyelmet váltotta ki: a Kossuth Lajos téren a Vér és Becsület nevű náci csoport fog tüntetni, az Andrássy úton a Civilek a Békéért elnevezésű tömörülés. Csakhogy ez nem mindenkit nyugtat meg.

Sokan úgy vélik, a magyar demokrácia szégyene, hogy a nácik végül is megtarthatják a rendezvényüket. Nem értik, hogy ha a rendőrség korábban módot talált a tiltásra, hogyan törődhetett bele a Parlament előtti tüntetésbe.

Való igaz, a dolgoknak nem kellett volna idáig fajulniuk. Ha a hatóság tartja magát a törvényhez, nem lenne Kossuth Lajos téri náci tüntetés. Az esemény viszonylag csekély érdeklődés mellett lezajlott volna a Várban. De akik nem akarják a Parlament előtt látni a nácikat, azt szerették volna, hogy a Vér és Becsület a Várban se demonstrálhasson. Olyasmit kívánnak a rendőrségtől, amit a törvény nem tesz lehetővé.

A gyülekezési törvény bejelentéshez köti a köztéri gyűléseket, de a hatóságnak nem engedi meg, hogy az esemény célját, a szervezők világnézeti és politikai vonzalmait vizsgálja. Tiltó határozat csak akkor születhet, ha a rendezvénynek a megjelölt helyszínen és időpontban való megtartása erősen zavarná a népképviseleti szervek vagy bíróságok működését, illetve ha aránytalan fennakadást okozna a közlekedésben. Ez a szabályozás nem ad módot arra, hogy a rendőrség különbséget tegyen fasiszta tüntetők és antifasiszta tüntetők között. Ha az állam tiltani akarja a nácik köztéri gyülekezését, mondvacsinált ürügyekkel kell előhozakodnia.

A közvélemény egy részében nagyon erős volt az igény, hogy a Várba tervezett náci tüntetést tiltsák be. Némelyik kormánytag nyilvánosan is kifejezte egyetértését ezzel az óhajjal. A rendőrség szolgálatkészen elébe ment az elvárásnak.

A nácik nem voltak restek: egyik gyűlést a másik után jelentették be, különböző helyszínekre és időpontokra. S jött egyik válasz a másik után: az esemény aránytalan sérelmet okozna a közlekedés rendjének. Ebbe a sorozatba szaladt bele a Tibetet Segítők Társasága és a Civilek a Békéért. Hogy a kínai követség előtti csöndes tiltakozást és az iraki háború ellenzőinek demonstrációját azért tiltották-e meg a rendőrök, mert úgy érezték: ha egy alkalommal már engedtek a politikai elvárásoknak, akkor engedhetnek többször is, vagy azért, mert ha az egyik esetben megállapították a közlekedés aránytalan sérelmét, akkor kénytelenek voltak ezt a többi esetben is megállapítani – nem ismeretes. Egy azonban biztos. A három ügy nem választható el egymástól.

Aki azt kívánja a hatóságtól, hogy akár a törvény kijátszása árán is akadályozza meg a náci demonstrációt, annak tudnia kell: kívánságának kifejezésre juttatásával szabad kezet ad ugyanennek a hatóságnak arra, hogy más csoportok ellen is kijátssza a törvényt.

Ha ezt nem akarja, akkor a törvény megváltoztatását kell akarnia. Kérdés azonban, hogy ezen az úton valóban azt érné-e el, amit akar.

A szólásszabadság határairól folytatott vitákban egy-két évvel ezelőtt már megfogalmazódott az az igény, hogy szigorítsanak a politikai szabadságjogok gyakorlásának szabályain.

Az érvelés így szólt: a rendszerváltás hevében elfogadott szabályozás jó volt a maga idején, amikor még zajlott a küzdelem a régi és az új rend között. Garantálta, hogy a hátráló pártállam hatóságának eszébe se juthasson a szervezők nézetei alapján válogatni, melyik nyilvános gyűlést engedélyezi. A demokratikus köztársaság létrejötte után azonban a régi ellenség eltűnt, viszont új ellenségek léptek színre. A politikai szabadságjogokkal élve beszélni és szervezkedni kezdtek az újhungaristák, újnyilasok. A törvény nem ad védelmet a szélsőjobboldali megnyilvánulások ellen. Márpedig a demokratikus államnak világossá kell tennie, hogy hol húzódnak a határok a talán téves, de tiszteletet érdemlő meggyőződések és a botrányos, megbélyegzendő nézetek között. Elbizonytalanítja a demokratikus konszenzust, ha az emberek azt látják, hogy Hitler követői rendőri oltalom alatt gyűlésezhetnek Budapest utcáin. Az államnak igenis üldöznie kell a náci beszédet, a náci gyűlésezést. Ha ezt nyíltan vállalná, azzal a mostani méltatlan állapotokon is túljutna. Egyfelől nem kényszerülne átlátszó ügyeskedésre, amikor a nácik gyűléseit betiltja, másfelől eljárása nem fenyegetné a többi eszme hirdetőinek szabadságát.

A javasolt változtatás nem látszik lényegesnek. Nagyon kevés embert – nagyon szélsőséges eszméket valló embereket – sújtana. Pedig a fordulat gyökeres volna. A rendszerváltás jogalkotásának egész szemléletével szakítana a módosítás. Eldobná azt az elvet, hogy a hatóság nem vizsgálhatja érdemben a nyilvános beszéd tartalmát, a köztéri gyülekezés célját.

Én helyteleníteném ezt a fejleményt. Mielőtt azonban az indokaimat előadnám, szeretném leszögezni, mi az, amivel a fenti gondolatmenetből egyetértek.

Egyetértek azzal, hogy a demokratikus köztársaság nem lehet közömbös a náci nézetekkel szemben. Egyértelművé kell tenni, hogy a közhatalom elítéli, a politikai közösség kiveti magából őket. A kérdés az, milyen hordozóeszközt helyes és célszerű igénybe venni ennek az üzenetnek a rögzítésére. A politikai szabadságjogok megszorítása csak egy a lehetőségek közül. Mivel az ember legalapvetőbb jogairól van szó, ezekhez csak legvégső esetben szabad hozzányúlni – csak akkor, amikor az elhárítandó veszély rendkívül súlyos, és leküzdésére nincsenek a tiltásnál kevésbé súlyos eszközök. Rendes körülmények közt bőven vannak ilyen eszközeink. A tüntetéssel szemben az ellentüntetés. A rasszista beszéddel szemben a rasszizmustól való elhatárolódás. A szélsőségekkel szemben valamennyi kormányképes politikai tényező összefogása. Az állam minden kétértelműség nélküli azonosulása a nácizmus áldozataival. A holokauszt tagadóinak és relativizálóinak általános kiközösítése.

Azt az állapotot kell célul kitűzni, amikor a „galíciai jöttmenteket” emlegető országgyűlési képviselőt bal- és jobboldali képviselőtársai közösen szólítják föl a lemondásra. Ha ide egyszer eljutunk, akkor pár száz újnáci masírozása már nem fog izgalmat kiváltani. Ha el sem indul az ország ebbe az irányba, akkor hiábavaló a tiltási buzgalom.

Amikor a rendszerváltás jogalkotása elismerte, hogy a szólás és a gyülekezés szabadsága a véleménynyilvánítást – ahogy az Alkotmánybíróság egy híressé vált határozatában fogalmazott – a vélemények „érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi”, ezzel egy nagyon mély alkotmányos elvet fejezett ki. Azt, hogy az alapvető szabadságjogok mindenkit megilletnek, érdemektől és vétkektől függetlenül, pusztán azért, mert embernek született. Minden embernek joga van hozzá, hogy meggyőződésének hangot adjon, hogy másokkal közösen kifejezze akaratát, hogy a nyilvánosság előtt felelősséget vállaljon nézeteiért, s hogy megpróbálja alakítani a közvéleményt. A demokrácia azért kötelezi el magát amellett, hogy a véleménynyilvánítást a vélemények „érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védje”, mert elkötelezett az emberek alapvető egyenlősége mellett. A nácizmust éppen azért utasítja el, mert ez az ismert ideológiák közül a legmesszebb megy az emberek közti egyenlőség tagadásában. Azt akarjuk, hogy a nácik soha többé ne lehessenek olyan helyzetben, amikor kizárhatják az emberek egy részét az egyenlő polgárok közösségéből. Ám ez a cél minket magunkat is kötelez. Amíg a náci beszéd és gyülekezés nem veszélyezteti sem mások életét, testi épségét, szabadságát vagy tulajdonát, sem pedig a demokrácia alkotmányos rendjét, addig nincs vállalható – diszkriminációmentes – indokunk arra, hogy a náci érzelmű embereket megfosszuk a szólás, az egyesülés és gyülekezés jogától.

Ha mégis ehhez a megoldáshoz folyamodna az állam, a magyar demokrácia veszítene méltóságából. Politikai véleményük alapján korlátozna embereket a többi ember által élvezett alapvető jogok gyakorlásában, ami a diszkriminációnak az alkotmányban felsorolt esetei közé tartozik.

De hisz ezt az áldozatot a legtöbb európai demokrácia is meghozza! Nem úgy van-e, hogy amit ők nem látnak lehetségesnek, az nálunk sem sikerülhet? Értelmes dolog-e, hogy a fiatal magyar demokrácia olyan követelményeket állítson önmaga elé, melyeket nagy múltú nyugati demokráciák sem teljesítenek?

Igen, értelmes.

Az Alkotmánybíróság első elnöke mondta egyszer, hogy a rendszerváltás kivételes pillanata nemcsak arra teremtett lehetőséget, hogy alulról közelítsünk az európai normákhoz, hanem arra is, hogy legalább néhány ponton az európai átlag fölébe emelkedjünk. Nos, a harmadik köztársaság a politikai szabadságjogok rendezésével az európai átlag fölé emelkedett. Ez érték, amit őrizni és védeni kell.

Már csak azért is védeni kell, mert ha mégis leszállítanánk a politikai szabadságjogok törvényi rendezését az átlagos európai szintre, nem tudnánk azon a szinten megállni. Németországban például a nácik üldözése ma nem fenyegeti a többi ember szabadságjogait, mert ma már széles körű egyetértés van abban, hogy a demokráciát náluk a fasizmus, és csakis az fenyegeti. Magyarországon ez a konszenzus hiányzik. A kormányzásra esélyes jobboldal lelkileg nem zárt a kormányképtelen, MIÉP-es szélsőjobb felé, az pedig a náci érzelemvilág felé. Másrészt a kommunizmust élő veszélynek tekintik. Ezért a jobboldal a hatalmi erőviszonyok felborítására tett kísérletként fogad minden olyan kezdeményezést, hogy a náci beszédet és gyülekezést – de csakis azt – helyezzék törvényen kívül, és mindent megtesz azért, hogy kiegyensúlyozza a szélsőjobbra mért csapást. Emlékezzünk csak a jelképtörvény históriájára. Vagy gondoljunk a Nemzetbiztonsági Hivatal elhíresült 2001. évi jelentésére, mely szerint a „jobboldali szélsőségek” mára elvesztették tömegbázisukat, míg „a globalizáció ellenhatásaként a baloldali szélsőségek egyre szervezettebben, erőszakosabban lépnek fel”. Akik a nácikat meg akarják fosztani a gyülekezés jogától, könnyen kaphatnak olyan törvényt, mely a „jobb- és baloldali szélsőségeket” zárja ki e jog alanyai közül. Vigyázzanak az antiglobalisták!

A magyar demokrácia jövője nem azon múlik, hogy mit csinál pár száz skinhead, hanem azon, hogy lesz-e konszenzus a meghatározó politikai erők közt a demokratikus beszéd és cselekvés határairól. Ez politikai, nem jogalkotási kérdés. A tisztázódás folyamatának a parlamentben, az önkormányzatokban, a sajtóban, a kulturális folyóiratok lapjain, a tudományos közösségekben, az egyházakban, a civil egyesületekben kell végbemennie. Vagy itt sikerül áttörést elérni, vagy sehol.

A gyülekezési törvény módosításával biztosan nem. Vegyük észre, ez a törvény a rendszerváltás legsikeresebb alkotásai közé tartozik. Nem igaz, hogy rosszul védené a köznyugalom és a társadalmi béke érdekét. 1989 óta egyetlen bejelentett demonstráció sem fajult emberek vagy tárgyak elleni erőszakos támadássá. Az újnácik tábora sem indult növekedésnek a számukra is adott gyülekezési szabadság védelmében. Nem nőtt a demokráciára leselkedő veszély. A szigorítás mellett nem szólnak jó érvek.

Az elmúlt hetek méltatlan hercehurcái mégis rávilágítanak a törvény néhány gyönge pontjára, melyekkel szerintem is foglalkozni kell. Egyrészt végig kell gondolni, hogy mi legyen „a közlekedés rendjének aránytalan sérelme” kitétellel, mellyel a rendőrség oly rútul visszaélt. Többen nyilatkoztak úgy, hogy vagy magában a törvényben, vagy a hozzá szerkesztendő végrehajtási rendeletben pontosan meg kellene határozni, mi számít a közlekedés aránytalan sérelmének. Olyan szabályozást, mely a hatósági önkényt teljesen kizárná, nem tartok lehetségesnek, bár az elképzelhető, hogy a jogalkotó bizonyos jelzőkarókat leverjen. Nem biztos azonban, hogy ez okvetlenül szükséges. Az „aránytalan sérelem” alkalmazására van kialakult jogszokás, melyben 14 éven át mindenki egyetértett, s melyhez a rendőrség 14 éven át kifogástalanul tartotta magát. Most felrúgta a szokást, ám a történtek nemcsak azt bizonyítják, hogy ezt ideig-óráig megteheti, hanem azt is, hogy sokáig nem űzhet efféle kisded játékokat. A mostani história vesszőfutás volt a BRFK számára. Nem fogja elfelejteni.

Azonban kiütközött egy másik baj is, mely súlyosabb, és mindenképp orvoslást kíván. A Civilek a Békéért, miután a bíróság rábólintott a tiltó rendőri határozatra, új útvonalra jelentett be demonstrációt, s egyben azt is közölte, hogy erről az útvonalról akkor sem mond le, ha újabb tiltás lenne a válasz. Polgári engedetlenségi akciót helyezett kilátásba.

A gyülekezési törvény értelmében a bejelentés nélkül vagy tiltó határozat ellenére megrendezett demonstrációt „a rendőrség feloszlatja”. A fogalmazás egyértelmű: mérlegelésnek helye nincs, cselekedni kell. Sorozatos packázásaival a rendőrség nagyon közel sodorta magát a lehető legrosszabb dilemmához: vagy erőszakkal szétkerget sok ezer békésen tüntető embert, akik alkotmányos jogukat védik az ő visszaéléseivel szemben – vagy tartózkodik az erőszak alkalmazásától, és akkor látványosan megsérti a törvényben előírt kötelezettségét. Ezt a dilemmát most sikerült elkerülni azzal, hogy a rendőrség az utolsó pillanatban meghátrált. De nem mindig sikerül.

Polgári engedetlenségi akció sokféle van. Előfordul, hogy előre meghirdetik, időtartama ismert, lefolyása kiszámítható. A mostani ilyen lett volna. Máskor hirtelen szerveződik össze, és nem látható előre, hova tart, mint a taxisblokád vagy az Erzsébet hídi blokád esetében. Van, amikor igazolt a tiltakozás, van, amikor nem. A közvélemény néha támogatja, máskor szembefordul vele. Nem a rendőrség dolga, hogy az ilyen helyzetekkel járó politikai kockázatokat mérlegelje, hanem a kormányé. De akárki dönt, nem szerencsés, hogy a törvény nem hagyja nyitva a mérlegelés lehetőségét.

Továbbá, az előzetes bejelentés nélküli utcai gyülekezés nem mindig engedetlenségi akció: előfordul, hogy a résztvevők spontánul verődnek össze, mert történt valami, amire – úgy érzik – azonnal reagálniuk kell. Összeegyeztethetetlen a gyülekezési törvény szellemével, hogy minden ilyen eseményt jogellenesnek nyilvánít, és a rendőrséget a tömeg feloszlatására utasítja.

Ezekkel a problémákkal előbb-utóbb kezdenie kell valamit a jogalkotónak. Biztosítania kell, hogy a polgári engedetlenség eseteiben legyen elvi lehetőség az egyezkedéses megoldásra. A spontán demonstrációk körén belül pedig ki kell jelölnie az eseteknek azt a típusát, melyet a hatóság köteles tudomásul venni.

A nácikérdéssel azonban a jogalkotónak nem kell foglalkoznia. Az nem az ő dolga. A nácikat csak a közmegvetés teheti a helyükre.

Kis János
filozófus