Ülsz már az Isten-lajtorján
a röhögés egyik trónján
Savanyú-keserű szivekbe
Vigyori mézet köpülve
Derülünk veled örökké
valód már ott az öröklét
határán túl, s kérdez egy Kalauzt (kezében tartva egy noteszt)
mondja mán bakter úr : hol lehet itten most protest ?
Nevetünk, itt vagy egy kacajba kövülve
bezárva nyelvbe, szívünkbe.
Élsz te, (ugyan már, halál ?)
Meghalni te már, ha akarnál se tudnál !
