Közeledik nemzeti ünnepünk, s közeledik bennem egy nagy nagy aggodalom. Aggodalom az utcai ünneplésekkel
kapcsolatban. Meglehet ugyanis, hogy figyelemreméltó mértékben létezik még
világunknak ebben a térségében olyan szemlélet -, s léteznek olyan erők -, amelyek
a magyarországi politikai állapotok változásaira
ellenérzéssel tekintenek. S meglehet, hogy e tényezők úgy vélhetik – (túlontúl
sok minden kiderült már a változások mikéntjét, jellegét s távlatait illetően)
–, hogy számukra, a módosulások hosszútávú orientációját vagy lehetőségeit
tekintetbe véve, azok nem érdekeik és szándékaik szerint valók, hanem éppen
ellenkeznek azokkal.
Nos ha így van -, s meglehet, hogy így van -, ebben az esetben úgy
gondolom, hogy reális veszély leselkedhet ránk nemzeti ünnepünkön.
Mély meggyőződésem ugyanis, hogy nem
teljesen jelentéktelen konzervatív (nevezzük sztálinistának) politikai, katonai és
egyéb, a háttérben működő erők munkálnak még ma is térségünkben ahhoz, hogy a
budapesti utcai felvonulást rendkívül agresszív – és mindenki számára váratlan
– módon megzavarva, provokációs szándékkal,
felbőszítsék a várhatóan minden eddigit meghaladó létszámú tömeget, annak
indulatait szándékosan felszítva robbanássá, vagy olyan jellegűvé változtassák az
eseményeket, hogy azután az anarchia bélyegét üthessék rá.
Azt hiszem pillanatnyilag így
helyénvaló fogalmazni e lehetőségről, ami az ilyen szándékok és erők
jellemzését
illeti –, persze hangsúlyozottan feltételes módban.
Meggyőződésem, hogy ezek az erők jelentős befolyással lehetnének
a háttérben egy olyan minden ízében konzervatív sztálinista rendszerre, mint ami
némely közeli országban működik, s azt könnyedén rábírhatnák egy Magyarország
elleni invázióra, az éppen általuk kiprovokált zavargásokra való hivatkozással. Az
események ilyetén alakulása ugyanis konzervatív befolyásuk erősödése, érvényesülése, és hatalmuk ismételt
megszilárdulása -, tehát érdekeik szerint való lehetne. Amely – vélhetik ők –
nem biztos, hogy feltétlenül ellentmondana valamely konkrét terveknek, hiszen van még
egy Két lehetőség az ő kategóriájukon belül, bizonyos változások
elérésére és célok megvalósítására.
Ebben persze tévednének !
Tévednének, hiszen – véleményem
szerint – ha ilyen jellegű események alakulnának ki, vagy bármiféle jelentékeny
visszarendeződés következnék be Magyarországon, vélhetően olyan lehetőségeket
veszítene el a világnak ez a térsége, amelynek megvalósulására sehol a legkisebb
esély sem kínálkozna többé számára.
Annál is inkább, mert végtelenül sok minden megjelenne egy ilyen
szituáció alkalmával –, amelyek ma, ilyen körülmények közepette soha nem jutottak, nem jutnak, és nem is fognak a
felszínre jutni, mert nem érzik annak szükségét –, s amelyek mindenki előtt való
kibontakozását olyan automatizmusok szabnák meg, amiket sem megkerülni, sem
megakadályozni, sem pedig előre látni nem lehet.
Visszatérve eredeti gondolatmenetemhez, úgy gondolom, hogy jól
indokolható lehetne egy ilyen irányból származó invázió a külvilág felé is, két
fél közötti feszült viszonnyal, ilyeténképpen nem lehetne vádolható sem harmadik
ország, sem pedig valamiféle integráció a
beavatkozásért. Minthogy igen jól illenék a képbe egynémely kétoldalú viszony
alakulása, továbbá másik oldalról a magyarországi katonai költségvetés
csökkenése, nem lepődnék meg, ha e jelenségek mögött is bizonyos – említett –
feltételezett konzervatív erők esetleges jól
felépített tervei rejlenének. Egy ilyen invázió és a vele szemben tanúsított
Magyar katonai magatartás milyensége – úgy vélem – igen jól indokolhatóvá
válhatna, s végső soron a Szovjetúnió új politikai irányvonala ellen hatna, amit ép ésszel soha nem kívánhatunk, hiszen a Gorbacsovi
Szovjetúniót mindenféle katonai és gazdasági tömbtől függetlenül – (sőt talán
annak ellenére) –, sokkal inkább szövetségesünknek tekinthetjük ma, mint bármikor
történelmünk utóbbi kerek negyven esztendeje során.
Úgy gondolom, hogy pillanatnyilag a veszély reális lehet, sőt az, hisz hangokat hallani a peresztrojka
megtorpanásáról, amit az említett lehetséges erők jó alkalomnak, kedvező
feltételnek tekinthetnének ahhoz, hogy színre lépjenek, bár Isten adja, hogy ez
egyszer tévedjek. Úgy gondolom ugyanakkor, hogy valószínűleg ezek a hangok is az
említett konzervatív szemlélet és irányzat – talán háttérben történő –
megjelenésének és előretörésének jelei, függetlenül a peresztrojka tényleges
helyzetétől, ám az is meglehet, hogy egyelőre csupán valamiféle lehetőséget
kívánnak megteremteni önmaguknak egyfajta rendpártiság színre lépéséhez –
mindenekelőtt az említett invázió formájában -;
lehetőséget egy olyan alkalomra, ha netán az események spontán vennének
számukra nemkívánatos fordulatot. Ám ez utóbbiban kevésbé hiszek.
Az említett tényezők mellett
figyelemreméltó mennyiségben jelentek meg egy irányba mutató, apró motívumok,
amelyek – véleményem szerint –, a felvázolt veszély lehetőségét látszanak
alátámasztani.
Mindenekelőtt ide sorolnám a
metrórobbantást és a sorozatos bombariadókat, valamint – még régebbről – egy
fegyverraktár feltörését és kirablását, továbbá az ismétlődő
gyújtogatásokat, s a legutóbbi hírt, miszerint az egyik üzemből nyomtalanul eltűnt
30kg ipari robbanóanyag.
Úgy gondolom, hogy egy mesterségesen felszított felkelésnek,
zavargásnak és anarchiának ezek az elemek a spontaneitás vagy “ellenséges
előkészületek” látszatát adhatnák.
Mindezeken túl, az említett lehetséges konzervatív erők
megnyugtató biztonságot láthatnának ilyen irányú terveik megvalósítására abban
az egyik Szovjet diplomata által tett kijelentésben, amelyet az illető az említett
kétoldalú konfliktussal kapcsolatban mondott, miszerint: “két ország viszonylatában
lehetnek problémák, ez normális dolog” .
A “csupán kétoldalú konfliktus”
teóriát ezen kívül még jól igazolhatóvá teszi az a hír, miszerint az illető
konzervatív szomszéd, mindinkább elszigetelődik saját szövetségi rendszerén belül
-, s ez ismételten az esetleges konzervatív erők lehetséges tervei számára kedvező.
Minthogy más szövetségi rendszeren belül már volt példa hasonló
konfliktusra – (Török-Görög ellentét Ciprussal kapcsolatban) – még csak
rendkívülinek vagy egyedülállónak sem lehetne tekinteni az ilyen irányú
eseményeket.
Itt jegyzem meg, hogy nagyon elhamarkodottnak ítélem a Parlamentben
elhangzott és a sajtóban is megjelent kijelentést, miszerint: “Nem muszáj olyan
szövetségi rendszerben maradni, amelyik érzéketlen Nemzeti sorskérdéseink egyike
iránt”.
Végezetül egy olyan hírt említenék,
amelyben a legtöbb veszélyforrás lehetőségét vélem fölfedezni.
Mint azt tudjuk, a szóban forgó konzervatív berendezkedésű
országban, három volt politikus nyilatkozatot tett közzé, s közülük az egyik –
nevéből ítélve – Magyar származású.
Véleményem szerint egy sztálini
rendszer kezében sok mindenre alapul szolgálhat ennek a ténye, és az ismert
konfliktusnak Magyar részről a nemzetközi fórumok elé való vitelével együtt, olyan
hivatkozási alapul szolgálhat, és olyan eszközként jöhet számításba, hogy csak a
birodalmi téboly pillanatnyi kényétől függ, hogy a felsorolt valamennyi motívummal,
és lehetséges – mesterségesen felszított – Március 15.-i eseményekkel együtt,
ezek együttes környezetében, akár Casus Belli-vé válhasson.
Határozott meggyőződésem, hogy ezekben
a lehetőségekben sokkal nagyobb veszély rejlik, mint azt az első pillanatban sokan
elképzelhetőnek tartanák. (Bár meglehet, hogy tévedek!)
Nagyon fontos ma a Március 15.-i Nemzeti ünneppel kapcsolatban
valamennyi embernek ebben az országban összetartani,
nyugalomban és visszafogottan egymás mellé állni, hogy a későbbiek során legyen
még lehetőségük arra, hogy szembeállhassanak egymással egy remélt
demokratikus rendszerben, a politikai versenyben.
Úgy vélem, ma föl kell ismerni a veszély lehetőségét, s a realitásokat, mégha netán csak a
zsarolás
eszközeiként –, éppen ennek a veszélynek az általunk való
felismerésére építő – manipuláció, orientáló eszközeiként léteznének is.
/A magam részéről nem lepődnék meg, ha a mai hivatalos politikai
vezetés – az u.n. reformkormányzat – éppen az ilyen irányú folyamatok
elkerülése végett, nagyon rövid időtartamra és korlátozott területekre,
rendkívüli intézkedések megtételére kényszerülne. Ez nem volna jó, nem értenék,
és nem szívlelnék az emberek, ám a sok, nagyon
rossz lehetőség közül, még mindig ez lehetne a legkisebb rossz alternatíva./
Tudom, hogy fenti gondolataimat lehet sokféleképpen minősíteni pro
és kontra, ám egyféleképpen semmi esetre sem lehet többé: Nem lehet
“ki-nem-mondottá” minősíteni. Kimondani pedig mindent ki kell, s úgy hiszem, hogy
az aggodalom sohasem fölösleges, és ma aktuálisabb mint bármikor, s ugyanakkor tartok
tőle, hogy ilyen szintű gondolatokat még ma sem teljesen veszélytelen kimondani.
Budapest 1989.03.12.
Kopács Miklós |